Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Gondolatmorzsák egy helikopteres naplójából..

Furcsának lenni egy nem normális társadalomban: Mit fognak gondolni rólam, ha elmondom a véleményemet? Felvegyem ezt a ruhát? Hogy fognak nézni rám az emberek? Szociális korlátok. Önkéntesen hordott bilincs, melynek a kulcsát Te magad nyeled le. Ha azon görcsölsz, hogy mit gondolnak rólad az emberek, akkor nemcsak improduktív, hanem szomorúan fájdalmas életcélt is választottál magadnak. Én addig is nyugodt szívvel vagyok az a furcsa és modortalan bunkó, aki elmondja a véleményét, aki nem foglalkozik azzal, hogy a számára nem fontos emberek mit gondolnak róla, és aki nem eszik pusztán udvariasságból. És akinek ezzel problémája van, az az ő problémája, nem az enyém :) De honnan indul, és miért alakul ki ez a görcsös megfelelési kényszer, mely annyi terv, álom és lehetőség gyilkosává válik? Hogyan lesz egy ambíciókkal és reményekkel teli, lelkes gyerekből egy mások véleménye miatt feszengő, megkeseredett, görcsös emberi lény? Hol veszíti el azt a rengeteg lehetőséget, mely az életében adódhatott volna? -Egy kisbaba sírni kezd a buszon. Az anya pedig rettentő kínosan érzi magát és próbálja elhallgattatni a gyereket. Talán nem is fontos, mi a baj, mit akar jelezni a kicsi, csak az, hogy minél hamarabb elterelődjön az emberek figyelme róluk. A gyermek később iskolába kerül, ahol az egyik óra épp unalmasra sikerül. Így elkezd hát beszélgetni és hülyéskedni a padtársával. Megy az intő, probléma megoldva. Mert az óra jó, a gyerek a hülye. A gyerek aztán felnőtté érik, és mostanra már igazán megtanulta, hogy minél kevésbé észrevehető, annál kisebb az esélye, hogy baj lesz. Igyekszik jó fogaskerék lenni a munkahelyén, követi a divatot; legyen az öltözködés, TV által közvetített kulturális kincs, vagy az éppen aktuális világnézet, és követi a többieket. Most már ő maga vágja le saját szárnyait és ösztönösen próbálja levágni mindenki másét, aki úgy érzi, szárnyalni szeretne... Amikor megszületsz, mindenki izgalommal vegyes örömmel várja, mikor nyitod ki végre először a szádat és mondasz valamit. Bármit. Aztán néhány év múlva megtanítják Neked, hogyan fogd be a szád és lehetőleg tartsd is úgy, ha valamit máshogy gondolsz, mint ami az elvárás. Felelj meg! Felelj meg a társadalomnak, felelj meg az ismeretlen és ismerős vezetők elvárásainak, felelj meg az utcán veled szembe jövő idegennek! Ne lógj ki a sorból, ne alkoss saját véleményt, és véletlenül se kérdőjelezd meg az előírt társadalmi normákat!! Legyél normális! Az üzenet egyértelmű: aki kilóg, az értéktelen. Ezt nevelik beléd kisgyermekként, és ezt a zsákot cipeled magaddal egész életedben. De a zsák egyre nehezebb lesz. Vagy eldobod, vagy összeroskadsz alatta. Mindenképpen ki fogsz lógni, csak idő kérdése. Aki kilóg, az értéktelen. Valójában azonban másról van szó: aki kilóg, az veszélyes. Veszélyes, mert nem irányítható; nem alkalmazható rá a jól kitalált sablon, nem lehet terelni a csordával. A legveszélyesebb nem normális emberek pedig azok, akik ezt tudják magukról és nyíltan felvállalják, hogy nem férnek bele a sablonba. Mernek önmaguk lenni, mernek gondolkozni, és folyamatosan keresnek. Keresik, hogy hogyan tehetik jobbá a környezetüket és hogyan lehetnek ők maguk is boldogabbak. És ez a keresés magában foglalja azt is, hogy kérdőjelet tesznek oda, ahova az őket irányítani próbálók pontot tettek. Ezért veszélyesek. És ezért nem normálisak. "Normálisnak lenni annyit jelent, hogy felveszed a ruhádat, melyet a munkádhoz vásároltál, végighajtasz a városi forgalomban az autóddal, melynek részleteit még mindig fizeted, mindezt azért, hogy megtartsd az állásodat, ami ahhoz kell, hogy ki tudd fizetni a ruhádat, az autódat és a házadat, melyet üresen hagysz egész napra, hogy megengedhesd magadnak, hogy benne élj." (Ellen Goodman) Mi is a normális? Mindannyian furcsák vagyunk valamiben. Az átlagember statisztikai fogalom. Képzeld el, ha mindenki mindenben átlagos lenne! A művészet halála. Minden művészeté, beleértve az emberi kapcsolatok művészetét is. És miután eltemettük a kreativitást, mi is befekszünk a közös sírba, hogy csendesen halálra unjuk magunkat. Megteheted, hogy a standard emberi (?) lény köntösébe bújva élve eltemeted magad. És miután lejárt földi pályafutásod, szép csendben eltűnsz anélkül, hogy bárki is emlékezne rád. De ez nem baj. A baj az, hogy az egyetlen lehetőségedet vesztegetted el. Az élet olyan, mint egy pénzérme: sokféleképpen elköltheted ; de csak egyszer. Ne azért küzdj, hogy normális legyél! Küzdj azért, hogy a lehető legjobban hasznosítsd azt, amiben nem vagy normális. Karold fel és szeresd a különbözőségedet! Fordítsd a saját hasznodra és teremts belőle valami értékeset a környezeted számára. Sokkal jobb, ha csak kevés ember marad melletted, aki önmagadért szeret, mint hogyha utálod magadat azért, hogy mások szeressenek. "Az embernek csak olyan mértékig kellene elfogadnia a közvéleményt, ameddig az megóvja az éhezéstől és távol tartja a börtöntől. De bármi, mely ezen túlmegy, önkéntes alárendelődést jelent egy szükségtelen zsarnokságnak, és egész biztosan ártalmas az egyén mindenfajta boldogságára nézve." (Bertrand Russel) -Ha a környezeted nem fogadja el, hogy különbözöl, akkor sajnos rossz környezetben vagy legyen az ország, munkahelyi vagy egyéb közösség, barátok, vagy család. A kultúrának, mely nem fogad el más kultúrát, nincs létjogosultsága. Ha valaki azt mondja rám, hogy nem vagyok normális, mindig azt válaszolom: igazad van! És a legkevésbé sem szeretnék normális lenni!!!
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.